Azt hiszem, hogy már sokkal régebb óta vágyom egy ilyen útra, mint azt tudom. Korábban csak éreztem, és ez az érzés egyre jobban erősödött, majd egyre közelebb vitt ahhoz, hogy ez meg is történjen.
Három évvel ezelőtt egy közösségi oldal klubjában olvastam egy idézetet:
"Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek.
Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."
Paulo Coelho
Azt sem tudtam ki az a Paulo Coelho, de az idézet nagyon tetszett, mert már akkor sem voltam az akkori jelenemben boldog, és éreztem, hogy le kellene zárni a múltamat, de nem tudtam, mert túlságosan is szerettem a férjemet.
Azon a napon megnéztem még, hogy ki ez az ember, és hát megtaláltam róla sok mindent az interneten. Annyira tudni szerettem volna, hogy milyen üzenete van még számomra (persze akkor ez nem így fogalmazódott meg bennem), hogy azt éreztem, hogy azonnal olvasnom kell tőle valamit. Még ugyanazon a napon megrendeltem egy könyvet, de rájöttem ez túl hosszú idő (két hét várakozás), hogy én nem bírok addig sem várni, és végül egy könyvesboltba bementem, és megvettem az első könyvét, amit írt (tudomásom szerint): A zarándoklat
Máig sem tudtam kiolvasni, holott majdnem az összes könyvét kiolvastam azóta, de ezt az egyet nem. Talán van benne valami, ami nekem szól, és én mindig továbbolvasom anélkül, hogy észrevenném. Aztán egyszer csak valahogy, valamilyen okra hivatkozva leteszem. Viszont annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy lám most "Az Út"-ra készülök. Annál is inkább mert a nászútunkon már jártam autóval a Pireneusokban és már akkor is azt éreztem, hogy nekem a Pireneusokba még vissza kell jönnöm!
Akkor Andorrában voltunk. Franciaország felől érkeztünk oda. Szép kis utazás volt. A férjem vezetett (nem túl nagy gyakorlattal a háta mögött, én pedig ott imádkoztam mellette, hogy odaérjünk úticélunkhoz. A félelmemnek az iszonyatos tériszonyom volt az oka, nem pedig a férjem vezetési stílusa. Nem is nagyon lehetett ő, mert nem volt nagyon kockázatvállaló (hál' Istennek), viszont éppen emiatt úgy nézett ki a hegyoldalba vájt kanyargós útvonal, hogy elől volt a mi autónk, és utána egy irdatlan hosszú kocsisor. Egy-egy bátor, életét nem sajnáló vezető elvesztette türelmét, kivágott és előzött. De a többség békésen tűrt bennünket :) mit is csinálhattak volna :)
Amikor felértünk a Pireneusokba, a látvány kárpótolt a félelmemért :)
Túl sok időnk nem volt nézelődni, mert még sok volt az útból sajnos, de akkor ott állva hegyek tetején azt éreztem, hogy nekem ide vissza kell jönnöm. Biztosan éreztetek már olyat, hogy egy vágy annyira erős Bennetek, hogy érzed magadban, még ha nincs is sok esély rá, de meg fog történni. Én is ezt éreztem akkor!
